Egyiptomból Görögországba jutott a szőlőtőke, ahol Kr. e. 2000-ben szabályos borkultusz jött létre és a bor szakrális ital lett. Ekkor lett a korábban növények isteneként tisztelt Dionüszosz a bor istene. Nagyobb híre lett, mint az olümposzi isteneknek együttvéve, főleg a nők körében. Időnként erősebb és hatalmasabb volt még Apollónál is.
Az egyre élénkebb kereskedelemnek és nem utolsó sorban a népvándorlásoknak köszönhetően egyre több országba jutott el a szőlőtőke. Az új környezetekben a tőkéknek egészen más növekedési feltételekkel kellett megbirkózniuk – némelyik szőlőfajta elpusztult, némelyik pedig alkalmazkodott az új környezethez és fennmaradt.
A szőlészet a Krisztus utáni negyedik évszázadban érte el első virágkorát Európában, ami a frank király, Nagy Károly korában teljesedett ki ennél is jobban. Ő minden erejével támogatta a szőlőtermesztést óriási birodalmában, többek között Bordeaux-ban és Champagne-ban. 1000-ben már szervezett borkereskedelem zajlott Európában.
1863-ban Franciaországban ütötte fel a fejét először a katasztrófális filoxérajárvány, ahova a legtöbb forrás szerint Amerikából visszatérő utazók hurcolták be. Az ezt követő években nem csak valamennyi szőlőültetvényt tette tönkre a járvány, hanem egész Európán végigvonult és Európa borgazdasága padlóra került. A két világháború és a gazdasági válságok mind lassították az egykori szőlőültetvények újbóli betelepítését, és Európa bortermelése csak 1945 után kezdett igazán magához térni.
Európa mai szőlőültetvényei eltörpülnek a 17. századiakhoz képest. A pestis, a háborúk és a filoxéra mind hozzájárultak ahhoz, hogy ma már jóval kisebb területen termesztünk szőlőt. A bor minősége viszont ezzel szemben folyamatosan javult. Sokáig csak folyékony táplálékként tartották számon, aztán szakrális ital vált belőle, mára pedig már az élvezetek biztos forrásának is számít. Sőt, része a kultúrának, és olyan termék, amely a tájra és a civilizációnkra egyaránt kifejtette hatását.
Forrás: Bor és környéke FB oldala