Élénk társasági élet zajlott akkor is a Strázsahegyen?
Régen szinte minden családnak volt pincéje és ott élték a társasági életet, száz éve és még az én gyerekkoromban is, bár akkor talán már a strázsahegyi pincék ilyen irányú szerepe kezdett csökkenni. Akinek nincs pincéje, az nem is igazi monori, mondták. Nekünk nem volt. Vannak a Kultpincében kitéve fotóink, a negyvenes-ötvenes évekből: a családok minden ünnepet ott ültek meg, ott gyűltek össze, oda mentek ki hétvégente. Kis családi pincék voltak, annyi bort készített mindenki saját magának, amit megivott egy év alatt.
Milyen tervekkel indult ebben a családias környezetben a Kultpince?
Kugel Gyuri nagy kulturális mecénás, és mivel azt látta, hogy a kultúra mostohagyermek, kitalálta, hogy a pince legyen a kultúra és a bor találkozóhelye. Cimbora Borháznak nevezte el, de amikor megkért, hogy segítsek kialakítani a stratégiát, átneveztük Kultpincének, éppen ebből az eredeti gondolatból kiindulva. Sokáig tartottuk a kulturális profilt, most már egy kevesebb ilyen programunk van sajnos, de gondolkodunk az újraélesztésen. Mindenki a maga területéről igyekezett hozni ötletet, volt sok koncert, jöttek musical színészek, jazz zenészek, itt volt Koltai Róbert, Ungár Anikó, Mikó István, nagyon sokféle ember. Nagyon népszerű lett közben a Kultpince mint családi ünnepek, céges rendezvények színtere, a cégek 90 százaléka törzsvendég, évente visszajárnak disznót vágni, grillezni. Kulturális programok szempontjából azonban rossz helyen vagyunk. Iszonyatosan kiszámíthatatlan volt, valamikor nagyon sokan jelentkeztek, máskor meg senki. A KultMozit Kaltenecker Andi átvette, a vendéglátást mi szerveztük, a leghosszabb ideig ez tartotta magát.
Hogyan kerültél kapcsolatba a hellyel és lettél az ügyvezetője?
Monori vagyok, de amikor elkezdtük a Kultpincét 12 éve, még Pesten laktam. Nagyon régóta ismerem Gyurit, anyukám nála dolgozott az Ecofact Kft-ben. A Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolára jártam, kisvállakozás szakirányon és az ő cégéből írtam minden dolgozatomat: ott ültem az irodájában és figyeltem. Aztán később a munkatársaimmal készítettünk egy fejlesztési koncepciót a Strázsahegyre, egy rendezvényen be is mutattuk, de végül nem lett belőle semmi. Amikor elhívott, egy turizmusfejlesztéssel foglalkozó tanácsadó cégnél dolgoztam, fejlesztési koncepciókat írtunk, az elején a volt kollégáim is segítettek a marketing, a honlap, a stratégia kidolgozásában.
A Kultpincét együtt alakítottátok ki vagy már készen volt?
Gyuri korábban megvette a több mint 100 éves épületet és ő maga újította fel, szerintem nagyon nagyon jó ízléssel, minőségi anyagokkal, mert mindig hosszú távon gondolkodott. Kovács Béla építésszel alakították ki, logikusan tervezték el és szép lett. A fröccsterasz később, 2014-ben készült el, előtte két éven át csak a kicsi rész volt meg lent, ahol csak 20-30 embert lehet leültetni. Egy rendezvény költségeit kitermelni csak nagyobb létszámmal lehetséges.
Biztosan lelkesen kezdtetek bele a munkába, de úgy tudom, azért nem volt könnyű.
Nagyon sok stratégiai kérdést meg kellett és kell megoldani folyamatosan, hiszen a Strázsahegyen nincs víz, szennyvízelvezetés, gáz, villany. Ha előre be van jegyezve 120 esküvő és azt mondja a Daköv, ahogyan másfél éve mondta, hogy innentől kezdve nem jövök szippantani, akkor mi nagy bajban vagyunk, és ebben sajnos magunkra vagyunk hagyva.
Szurok Gáborral ketten szervezitek a programokat. Együtt is kezdtétek?
Igen, már az elején hívta őt is Gyuri, ismerte a Nikolettből, ahol évtizedekig ette a főztjét, jó híre volt. Kérte, hogy keressem meg és beszélgessünk. Elmentem hozzá tárgyalni, mint tanácsadó koromban, hónom alatt a jegyzetfüzettel, jót nevetett rajta, aztán öt perc alatt kiderült, hogy egymást ugyan nem ismerjük, de mindenki mást igen: mindketten monoriak vagyunk, itt nőttünk föl, ide jártunk iskolába, ismerjük egymás osztálytársait... Ő hétköznap Pesten dolgozott, hétvégente jött és főzött, ha volt rendezvény. Egy-másfél év után átigazolt hozzánk, addigra voltak saját szolgáltatásaink. Gábor a fejlesztő, én a végrehajtó. Újítunk, szaletlit építettünk, teraszt bővítettünk, ő jó stratéga, nem csak főz. Én sem csak e-maileket írok, hanem ha kell, mindent megcsinálok. Gábor egyébként polihisztor típusú ember, műgyűjtő is, most éppen múlt század eleji magyar festők képeit állítottuk ki a lenti teremben, egyelőre félkész, de majd lesz honlapja is.
Melyek voltak az első szolgáltatások a kulturális programokon kívül?
Közösségi programokat próbáltam szervezni, ünnepekhez kapcsolódóan, volt farsangi buli, Töklökő fesztivál – ma már mosolygunk rajta – játékokkal gyerekeknek, ismerősök jöttek leginkább. Van egy öcsém, aki ezzel foglalkozik, így rögtön az elején készítettünk honlapot, tartalmilag meg tudtam csinálni, mert valamelyest értek a marketinghez, volt egy koncepcióm, hogy milyen szolgáltatásokat akarunk. Évek alatt rengeteget formálódott a hely, a valóság alakította. Nem voltak minták, de Gábornak rengeteg ötlete volt, a disznóvágás, az esküvőzés. Azt hiszem, most már sokan követik, amit csinálunk, de valójában az a jó, ha mindenki igyekszik egy picit mást csinálni. Itt van Kruchió Laci, aki teljesen mást csinált a Lusta Pávában. Mi zártkörű rendezvényeket szervezünk, ő pedig nyitva van, így amikor jön valaki hozzánk, tudjuk hová küldeni és ez nagyon jó. Meg kell tudni különböztetni magad.
Mi volt az, ami a leginkább sikeres volt?
Rájöttünk, hogy csomagokat akarunk árulni, esküvőt, csapaépítőt és ez nagyon bejött. Olyankor a vendég úgy van kiszolgálva, ahogy ő szeretné, nem zavarja senki. Online marketing révén jönnek a cégek, de sokszor úgy is, hogy hallják valakitől, például a menyasszonyi csevegőkben. Ez egy olyan műfaj, amelyben nem hibázhatsz egyszer sem, mert ha egyszer hibázol, akkor azt a 80-100 embert meg az összes barátját, rokonát elveszted. Mindig a maximumot kell nyújtani. Gábor saját kezűleg készít el mindent, ha nem is egyedül, én is saját kezűleg intézem az összes többit, az utolsó e-mailig, odaadom a megrendelő kezébe, amit megígértem neki. Egy menyasszonnyal egy évig beszélgetek, minden fel van írva, amit megígértem neki, mert azt meg kell tartani. Ugyanazt próbáljuk adni 12 éve minden áldott rendezvényen. Gábor ugyanolyan jót főz mindenkinek, ugyanúgy csomagoljuk el.
Úgy tűnik, szükség van arra, amit kitaláltatok, sokan tartanak itt esküvőt, jönnek disznóvágásra, grillezni...
Azt szoktuk mondani, hogy lelkes amatőrök vagyunk, mindent mi csinálunk, kézműves módon, minden rendezvényen ott vagyunk, ha nem is az utolsó másodpercig. A felszolgáló csapatunk állandó, de nem profik, van állásuk, akkor jönnek, amikor rendezvény van. Ők is lekesek és a vendégek dicsérnek minket, hogy milyen kedvesek nálunk a felszolgálók. Talán mert akkor jönnek dolgozni, amikor kedvük van és akkor szívesen csinálják. Az elmúlt években nagyon sok házasságkötés volt, most kevesebb, ezt mi is érezzük, a konkurencia is nagyobb, de nem bánom, elég sok lábon állunk. Két éve, amikor felmentek az élelmiszerárak, féltem, hogy nem lesz pénze a cégeknek, az embereknek, de úgy tűnik, evés-ivásra mindig van pénz. Miután lemennek az esküvők, rögtön megjelennek a cégek és foglalják sorban novembertől márciusig az időpontokat. Minden hétvége tele van.
Miért érdemes csinálni?
Mert látod a másikon, hogy borzasztó boldog, nem pedig a forintokért. Az az öröm, amikor mondjuk a nagymama vagy az unoka nem eszik meg semmit és most háromszor szedett a levesből, mert életében nem evett ilyen finomat. Ezért érdemes. Hetente kapok hosszú köszönőleveleket, átküldöm a kollégáknak, hogy ők ugyanúgy részesüljenek belőle. Ez a motiváció nekik is. Nem vállalunk csak egy esküvőt egy hétvégén, ha meg is tudnánk csinálni, nagy rohanás lenne, és akkor nem tudom megtartani, mit ígértem. Egyszer van ilyen alkalom az ember életében, az legyen tökéletes.
Miben tudtok különlegesek lenni?
Gábornak nagy szerepe van abban, hogy amikor bővültünk, kitalálta, mi az, ami jól működőek. A disznóvágásra az ő tanyájáról jönnek a disznók, ő maga ül be a traktorba és megtermeli a terményt, amiből megeteti őket. Ellenőrzött körülmények között neveli őket. Megpróbálunk olyanok maradni, mintha a megkövült régmúltból pottyantunk volna ide, akik úgy csinálják, ahogy a nagyanyáink csinálták régen. A pirospaprikát Szeged mellől hozza Gábor sógora, kistermelőktől, azzal készül minden. Próbáljuk ehhez tartani magunkat, mert ettől tudsz más lenni.
Hogyan látod az együttműködést a pincék között?
Nehezen indul, voltak kezdeményezések a városban, hogy üljünk le, beszéljük meg, de nem sok ilyen alkalom volt és kevesen jöttek el. Most elkezdődött valami, amikor Szabó Laci kitalálta, hogy nyissunk ki egyszerre egy megadott napon, és Kruchió Laci ennek az élére állt. Nagyon örülünk ennek, ez nagyon ritka Magyarországon. Az érintettek részéről jövő kezdeményezés, azért annyira különleges. Korábban volt a Jégvirágtól borvirágig rendezvény, egyesületek szervezték, de megszűnt. Most valós összefogás van, amelyben mindenki azt csinálja, amit akar, ami jó neki, ahol mindenki lelkesedésből vesz részt. Volt 2-3 sikeres rendezvény, egyre több pince érdeklődik, január 6-án a Forraltboros barangolásokra már 24 pince csatlakozott, tavaly még csak 12. Fontos, hogy mindenki komolyan vegye, hogy jó dolgot szolgáltat, mert egymásért is felelősek vagyunk: ha egy valaki rosszat ad, az neki árt, de ha többen, az már visszaüthet. Húsvétkor, ősszel és télen is megszerveztük a közös programot. A Kultpincében ott van a Falánk Fánkfalók Találkozója, az a Lions Club rendezvénye, ők szervezik, mi 12 éve önkéntes munkát végzünk a Club számára
Honlapja, Facebook-oldala is van a pincefalunak.
A monoripincefalu.eu honlapot is Gyuri találta ki, hozta létre, mindig felrakja az összes új pincét, aki vendéglátással akar foglalkozni. Mecénása ennek a történetnek, rengeteg információt összegyűjtött, közzétett, sok tartalom van fent. Éjszakánként teszi fel a tartalmakat, ez a szívügye, nem csak minket tol, hanem mindenkit. A Facebook-oldalt is ő szerkeszti a monori pincefalunak. Csendben csinálja, nem hirdeti magát.
Két kisgyerek mellett kezdted el ezt a munkát. Mit jelent neked személyesen?
A kicsi akkor született, most már felnőttek. Pozitív, mert helyben van, és olyan munkahelyem van hogy sosem korlátoznak minket és nem is akarják soha megmondani, mit csináljunk. Gyuri bácsi sosem erőltette, hogy mit csináljunk, hagy minket dolgozni és alkotni. Megadja a szabadságot, és mi Gáborral azt vállalunk el, amit mi szeretnénk, így aztán önmagunk rabszolgái vagyunk, ami szerintem sokkal rosszabb, mint ha más rabszolgája lennél, de sokkal lelkesebben csináljuk. Amit elvállalunk, azt ha beledöglünk is, jól megcsináljuk, de dönthetünk úgy, hogy nem vállaljuk. A nagyobbik gyerekem rendszeresen dolgozik már nálunk, megtanulja, mit kell tenni a pénzért, mennyi munka van benne. Gábor nagyobb lánya, Noémi 14 évesen kezdte el csinálni, és nagyon sokat köszönhetünk neki, szellemi partner, ötletei vannak. Most már a Vendéglátóipari Múzeum muzeológusa, nagyon neki való hely. A kisebbik lánya is nálunk dolgozik már.
Hogyan látod a Strázsahegy alakulását?
A fejlődésnek kell hogy legyen egy kerete, amelyre aztán a vállalkozók rá tudnak kapcsolódni. Itt valójában a vállalkozók kezdték el és csinálják most is. Készültek átfogó koncepciók, nem tudom, abból mi valósult meg, hogyan kapcsolódik hozzá az infrastrukturális fejlődés, az utak kialakítása. Néhány dolog megtörtént: besorolták a pincéket, kataszter készült, nem lehet bárhol bármit építeni, vannak műemlék jellegű pincék. Meg akarták állítani a szlömösödést, ez nem sikerült. Jó lett volna, ha van egy elképzelés, hogy milyen jellegű funkciókat képzel el a város, kialakít ehhez zónákat, megteremti az alapvető infrastruktúrát. Most bárki, aki kedvet kap, ott csinál valamit, ahol tud. Ez egy ad hoc fejlődés, majd a piac eldönti, jó-e. Aki jól csinálja vagy szerencséje van, az megmarad.
Mit vársz a jövőtől, hogy hova vezet ez az út a Kultpincével?
Azt remélem, hogy mindig megtaláljuk a keresletet, lesznek, akik szeretik, amit csinálunk, lesz rá igény és győzzük erővel.
Thüllner Zsuzsa