Az utolsó monori ószeres
Amikor Blaskó Éva, az utolsó monori ószeres unokája pár évvel ezelőtt Hatvanból, ahol több évtizede él, hazalátogatott Monorra, a gimnáziumi osztálytalálkozóra korán érkezett, volt még egy kis ideje. Gondolta, elmegy a Petőfi utcai házba, gyerekkorának helyszínére, ahol most a Zöldfa vendéglő üzemel. Szívesen fogadták, körbesétálhatott, miközben a szíve úgy vert, hogy azt hitte, rosszul lesz. A hajdani használtruhabolt helyén ugyan a kisvendéglő rendezkedett be, de hátul, a régi lakásban az új tulajdonos semmihez sem nyúlt, minden úgy maradt, ahogyan azt Blaskó Éva édesapja, a ház utolsó lakója hagyta. A szobában ott állt a nagy cserépkályha és a nagymama régi bútorai, szinte érintetlenül. A konyhában a jól ismert darabok. A fürdőszobában is megállt az idő. Csak a lakók mentek el mind – az „aranyember” unokája kivételével. A család felvirágzásának és küzdelmeinek ő az utolsó tanúja- bár a történetek elejét, a nagyapa csatáit ő is hallomásból ismeri.
A nagyapa, Blaskó József sokgyerekes családba született, ahol akkora volt a szükség és az ínség, hogy a gyereket hétévesen odaadták kondásnak, egy disznókat tartó gazdához. Nem volt ritkaság az ilyesmi az 1800-as évek vége felé, a nagyapa is csak azért emlegette gyakran későbbi életében, mert csodaszámba ment, hogy egyáltalán életben maradt Cipője nem volt, télen is rongyokba bugyolált lábbal taposta hol a havat, hol a fagyos sarat, mígnem egyszer benne is maradt. Ha meg nem találja egy épp arra tévedő helybeli a félig már megfagyott gyereket, még mielőtt kiment volna belőle a maradék kis élet is, akkor most nem létezne ez a történet sem, az utolsó monori ószeres históriája.
De mert Blaskó József a sors kifürkészhetetlen akaratából mégis felcseperedhetett, egyszer csak felkerült Pestre, ahol egy pékség kifutófiújaként hordhatta a péksüteményt a nála szerencsésebbek reggelijéhez. Már akkor dédelgette magban a tervet, miszerint neki valamikor saját kereskedése lesz, ez azonban csak akkor válhatott utópiából valósággá, amikor egyik nővére hihetetlen szerencse révén gazdatiszthez ment férjhez. Ők adták neki kölcsön egy évre az induló tőkét, aminek révén Blaskó József hosszú időre aranyemberré válhatott: amihez nyúlt, mindenből aranyat csinált, minden sikerült, minden bejött neki.
Először csak ruhaboltja volt Pestszentlőrincen, de amikor megismerte az ugyancsak Pesten cselédeskedő, monori Kiss Zsuzsannát a Virág utcából, Monorra terjesztette ki tervei megvalósítását. Hamarosan nyitott is egy ruhaboltot a Kossuth Lajos utcában, mindjárt Major Gyula fűszerüzlete mellett – ahol most a Budapest Bank épülete áll.
Bokáig sárban lehetett még gázolni akkoriban a főutcán. Néhány fotográfia is tanúsítja, amint pallók vezetnek a boltok ajtajáig, de a ruhaüzlet ennek ellenére hamarosan ruházati áruházzá nőtte ki magát. Főleg saját gyártású férfiruhákat, de női öltözékeket is árultak benne, amelyek a Blaskó cég saját emblémájával voltak ellátva, tanúsítván a származási helyet, amit érdemes felkeresni.
Három gyermeke is született a Blaskó házaspárnak, de a korban ugyancsak nem kirívó ritkaságként, csak egy, Sándor maradt életben. Ő 16 éves volt, amikor elveszítette az édesanyját. Nem is felejtette el soha a pillanatot, amikor orvosért rohanva visszanézett, és a tekintete találkozott a mama búcsúpillantásával.
Blaskó Józsefet azonban az üzleti szerencse még ekkor is kísérte, semmi nem állhatott az útjába, hogy a polgárosodó Monor egyre tekintélyesebb tagja legyen. Tizennyolcadik évét betöltő fiának ajándékozta a Kossuth utcai áruházat – aki egyúttal születésnapjára kapott ajándékba egy sportkocsit is, ami igen nagy szó volt akkoriban - ő maga pedig textilnagykereskedővé lépett elő.
Hirdetés útján megismerkedett a leendő második feleségével, s mivel jól választott megint, a magánéletébe is visszatért a harmónia.
Sándor fia pedig barátjával beautózott egy pesti bálba, ahol megismerte Madách Vilmát, egy dunai hajóstiszt lányát, aki az apácáknál nevelkedett, s csak amiatt nem tanulhatott tovább, mert lány volt. Lányok tudományába akkoriban nem volt érdemes invesztálni, a félretett pénzből kertes házat vettek inkább Pestlőrincen, Vilma pedig, akibe Blaskó Sándor már a bálon beleszeretett, fél év múlva férjes asszonyként lett a monori Petőfi utcai családi ház lakója.
Egy évet se éltek még együtt, amikor beütött a háború – s akkortól nyolc évet kellett még várni, hogy előbb Blaskó József, majd a fia, Sándor is hazakeveredjen a szovjet hadifogságból.
Mintha mi sem történt volna, Blaskóék úgy illeszkedtek be az új világrendbe. Nem zúgolódtak, hogy az államé lett a ruházati áruház. Jutalmul Blaskó Sándor megmaradhatott üzletvezetőnek, édesapja pedig kijárta, hogy használtcikk botot nyithasson a Petőfi utcai házban. A szocialista kisipar ilyet nem ismert, úgyhogy a nagyapa ószeresként vonult be Monor ipartörténetébe.
Legendás lett aztán az üzlet, a szegények kisáruháza, ahol a Teleki térről származó, de megtalpalt, megsarkalt, foltozott cipőktől kedve a kicserélt kaptatójú, szépen kigőzölt pantallótól a munkásruháig, a vadonatúj, de leértékelt ágyneműtől és törülközőtől a használt, de szépen kivasalt blúzig vagy abroszig kapható volt minden, de minden.
Innen öltözködött a helybéli szegénység. Később Blaskó Sándorné Madách Vilma szerzett egy körkötőgépet, s a mai hatvanas korosztály mindmáig csillogó szemmel emlegeti, hogy másutt sehol, de ennek köszönhetően Blaskóéknál mindig lehetett kapni nejlonharisnyát.
Blaskó nagyapa pénzt is adott kölcsön, de leginkább titokban, mert a felesége nem nézte jó szemmelezt a könnyelműsködő jószívűséget. Pedig a kölcsönöket kivétel nélkül mindig, mindenki megadta.
Később a fia vitte tovább az üzletet, s vitte is még sokáig. Halála után, 1986-ban
fejeződött be végleg a Blaskó család kereskedésének története. Bokros László vásárolta meg az épületet, s alakíttatott ki benne vendéglőt. Ez lett a Zöldfa.
Blaskó Éva nem akart kereskedő lenni. Mérnök-tanárnak tanult a Műszaki Egyetemen, harminckilenc évig tanított a hatvani élelmiszeripari szakközépiskolában, a vége felé már élelmiszer kereskedelmet – úgyhogy mégis csak lett valami köze a családi hivatáshoz.
Azon az estén, amikor minderről sokáig beszélgettünk, volt sírás is, nevetés is. Másnap jött egy rövid üzenet: borzasztó honvágya támadt Monor után.
Azonos generációhoz tartozunk, tudtam is, éreztem is, miről beszél.