Weboldalunk használatával jóváhagyja a cookie-k használatát a Cookie-kkal kapcsolatos irányelv értelmében. Elfogadom
Termékek Menü

Vágóhídra küldött románc

Testről és lélkről filmkritika

Ritkán látni olyan filmet, ami egyszerre ennyire zavarba ejtően intim és hidegen szenvtelen, mint a Testről és lélekről. De pont ez a jó benne, hiszen ettől a szándékolt kettősségtől válik hihetetlenül erős filmmé a mozikhoz hosszú évek kihagyása után visszatérő Enyedi Ildikó (Az én XX. századom, Bűvös Vadász, Simon mágus) legújabb rendezése. A direktornő a Gigor Attilával közösen dirigált sorozat, a Terápia után megint arra kényszerít, hogy a szereplőkkel együtt lelkünk legmélyebb bugyraiba tekintsünk be, és reméljük, hogy jobban fog tetszeni az, amit ott találunk, mint amit a vágóhídon látunk majd.

Testről és Lélekről a KultMozi-ban

Merthogy alapvetően hiába egy szerelmes film a Testről és lélekről, története egy megannyi metaforára és párhuzamra alkalmas vágóhídon játszódik, melynek kegyetlen mindennapjaiba is bepillantást kaphatunk kendőzetlen nyersességgel. Aki érzékeny az ilyesmire, az jobban teszi, ha kétszer is meggondolja, hogy beül-e a filmre. Na nem mintha a szereplők lelkének eleven boncolgatása kellemesebb élmény lenne, mint a felkoncolt marhatetemek látványa, de számukra legalább van kiút Enyedi alkotásában. Feltéve, ha képesek élni a lehetőséggel, és túllépni saját sérüléseiken, hogy egymásra találhassanak, ami egyáltalán nem könnyű feladat. Pedig minden égi jel arra mutat, hogy főszereplőink bizony egymásnak teremtetettek.

 

 

Testről és lélekről, teljes filmkritika >>

Testről és lélekről a Márciusi KultMozi-ban >>