Esküvőszervező vőfély, az utolsó reneszánsz ember

Esküvőszervező vőfély, az utolsó reneszánsz ember

Amint végiggondoltam, milyen elvárásoknak kellene megfelelniük a mai vőfélyeknek, hirtelen ez az összegzés lett a vége: a mai vőfély, ha komolyan veszi a dolgát, mindenhez értenie kell. Gasztronómiához, poézishez- annak is égi és nagyon is földi változatához, mert ahány násznép, annyi ízlés. Járatosnak kell lennie a hagyományokban, a zenében, annak ódon és modern változataiban. Ha nem is éppen egy-egy művészeti ág teljességében- de valamennyire mindenképpen. S mindeközben őstehetségként kell művelnie hivatásának lényegét: az események levezénylését, valamint azoknak hangulatára a közönség oly mértékig való ráhangolását, hogy a vőfélyre bízott sokaság észre sem veszi, hogy irányítva van. Jó értelemben, persze.

Az udvari bohóc még nem lehetett e hivatás előfutára, bár ki tudja. Neki is a szórakoztatás volt a dolga, bár az étkek akkoriban fogytak még kínálgatás nélkül is, s a kupákban kotyogó borital sem szorult külön népszerűsítésre.

Ceremóniamester, hoppmester, porondmester

Amint azonban telt-múlt az idő, s lett egyre kifinomultabb a társasági események iránt igény, úgy jelent meg a ceremóniamester, a hoppmester, s ezek leágazásaként a porondmester , majd az esküvőtervező,  a szertartásszervező. Nekem két önmeghatározától szokott könnybelábadni a szemem a nevetéstől. Az egyik a „meglepetés dalos ceremóniamester és trubadúr”, a másik az „ iránymutató szórakoztató koordinátor”.

Mivel esküvői és lakodalmi szertartások és programok közt is mérhetetlenül nagy a választék mostanára, ha valaki bokrétás, vőfélybotos szertartásvezetőre vágyik élete nagy eseményén, annak ugyanúgy nincs akadálya, mint ha egészen modern elemekkel szeretné emlékezetessé tenni a nagy napot.

A vőfély ezen a széles skálán belül mutathatja meg, mit tud. Régen elegendő volt, ha valaki a közös kukoricafosztások, fonózások estéin arról híresült el, hogy ő  az a nagy mesélőnevettető, aki egy percre sem hagyja ellaposodni az együttlétet – rábízták hát a lakodalmak levezénylését is. Nagy presztízst lehetett ezzel szerezni szerte környéken, ma már azonban annyi leleményre és praktikára van szükség a népszerűséghez, hogy ember legyen a talpán, aki megpróbálja: széles érdeklődésű, kultúrát, humorba sem szűkölködő „reneszánsz embernek”.

Aki nem éppen ilyet képzel el, akinek elég, ha a leves és főétel közt nem pilled el a násznép, s a viccet sem az intellektuálisabb darabok közül szeretné kiválogatni – hát olyan is akad még a piacon, bár egyre kevesebb az igény rá.

A Kultpincében rendezett esküvői szertartások közt ugyancsak sokféle akad. Lengébb vagy kacagósabb, romantikus pásztoridilltől a klasszikus falusi hagyományokig.

A lényeg, hogy az esték végén a közönségnek legyen miért vastapssal honorálni a nagyszerű teljesítményt- s a „karmester” is elégedetten hajtsa meg magát a publikum előtt, belemosolyogva vagy a frakkja, vagy a zsinóros mellénye szárnyába.

Mivel pedig a ceremóniamester ma már  nő is lehet – neki ilyenkor egy külön, remekbe kötött bokréta is kijár.