Alig több mint egy hét és már két éve lesz, hogy Koblencz Zsuzsa nincs közöttünk. Most egy írásával emlékezünk rá, hiszen a KultPince és a Monori Pincefalu számára jó néhány értékes cikket írt. Olvassátok az utolsó FB. üzenetét, majd írását amelyet az alábbiakban tesszük közzé!

Köszönöm, hogy hiányoltok, és igazatok van, nem tűnhetek el innen csak úgy szó nélkül - viszont egyenként se tudok írni mindenkinek, így aztán itt magyarázkodom:
Noha ízületi gyulladás miatt vonszoltam végig magam két és fél hónapon át az egészségügy különböző csatornáin, végül a sürgősségin derült ki, hogy egészen másról van szó. Bent is tartottak mindjárt, majd most pár napra hazabocsátottak, de hétfőtől vissza kell mennem.
A legpraktikusabb tervem ezzel kapcsolatban az, hogy hétfőn abban a kórteremben helyeznek majd el, ahol egy Jack Nicholsonhoz hasonló (nem bánom, lehet más is, csak dúsgazdag üzletember legyen) már ott idegesíti a személyzetet, és eleinte engem is nagyon utál majd, de aztán gyorsan elkészítjük együtt a bakancslistánkat, mert borzasztóan kevés már az idő.
Akárhogy is, nem nagyon leszek itt mostanában.
Mennyire sajnálom azt a sok történetet, amit nem tudok megírni, pedig tolószéken gördültek elém tucatszám az elmúlt hetekben...
A saját történetem végéről vagy tőlem értesültök pár hónap múlva itt - vagy egy üzenetből. Addig is ölelés mindenkinek, aki hiányol és szeret.

Február utolsó napján tizedik alkalommal mutatkozott be a Badacsonyi Borvidék a szakmai és nagyközönségnek a budapesti New York Palota Róma termében és annak előterében. Összesen 33 borászat és 10 turisztikai szolgáltató hozta el és mutatta be kínálatát.

A történetet írta: Hajdú Katalin

Illusztrálta: Illés Márta

Egyik gazdagon termő Monori szőlősdomb tetején áll egy ikerház, melyet még két generációval korábban, a dédapa épített. Aranykezű mesterember hírében állt a jó öreg, aki igencsak kedvelte az ifjú hölgyeket. Volt, hogy egyszerre két virágszállal is randevúzott, - akik persze nem tudtak egymásról -. Nem csoda, ha a házak rejtett ajtókat, titkos figyelőket, csúszdával ellátott süllyesztőt, és a két otthont összekötő pincét is leplezett. E talányokat napjainkban a homály fedi el. Ma már a két lakban a kertkapus fiatalok barátsága szerelemmé érett, akik gyermekkori vonzalmukat immár fogadalmukkal is meg akarták szentesíteni.

Jól sikerült a nőnapi a'Capella borvacsora a KultPincében! Köszönet a házigazdáknak, Szurok Gábor séfnek, Nádas Zsófia zseniális fotósorozatainak, az Olasz rizlingnek, Rajnai rizlingnek, az Iniciálénak és a borász (alias hangmérnök) különleges hangfelvételeinek.

Manapság már nemigen látni a szőlősorok közt, vagy a hiányzó tőkék helyén vetett, palántázott zöldségnövényeket. Ámbár lehetséges, hogy vannak ott répák, paradicsomfák, tökök még mindig, csak épp a fényképeken nem látszanak, mert azok mindig simára horolt-gereblyézett pásztákat mutatnak.
Az a történet azonban, amit Csilló Mihály kántortól ismerhetünk, még azokban az időkben játszódott a pilisi szőlőkben, amikor a monori Strázsahegyen ugyancsak nem számított ritkaságnak, hogy levesbe valót is termeltek a pincék környékén.

Amint végiggondoltam, milyen elvárásoknak kellene megfelelniük a mai vőfélyeknek, hirtelen ez az összegzés lett a vége: a mai vőfély, ha komolyan veszi a dolgát, mindenhez értenie kell. Gasztronómiához, poézishez- annak is égi és nagyon is földi változatához, mert ahány násznép, annyi ízlés. Járatosnak kell lennie a hagyományokban, a zenében, annak ódon és modern változataiban. Ha nem is éppen egy-egy művészeti ág teljességében- de valamennyire mindenképpen. S mindeközben őstehetségként kell művelnie hivatásának lényegét: az események levezénylését, valamint azoknak hangulatára a közönség oly mértékig való ráhangolását, hogy a vőfélyre bízott sokaság észre sem veszi, hogy irányítva van. Jó értelemben, persze.

Ha dédanyáink korának lakodalmait és a mai, bár lagziként emlegetett, de  inkább esküvői partiként vagy fogadásként aposztrofált ünnepi eseményeket szeretnénk összehasonlítani, azt hihetnénk, hogy erre az ellentétpárok a legalkalmasabbak. Pedig dehogy. Mert a különbségek ugyan valóban nagyok, de finom ívben, egymásba hajolva vonulnak át ízléseken és divatokon, hozzáférhető lehetőségeken és eszközökön keresztül, s most éppen ott tartanak, hogy minden jelen van bennük, hagyományostól, régimóditól a legfrissebb trendig - mint az Esterházy tyúkhúslevesben  - amelynek felszínén mindig ott fénylenek az elengedhetetlen aranykarikák – a hozzávalók gazdag sokasága.

A fánkról újat írni már nem lehet.

De minek is kellene írni róla egyáltalán ? A fánkot inkább megsütni kell, aztán megenni, mert a fánk olyan, hogy így farsangkor magától előtolakszik az emlékezetből, s addig-addig kelleti magát, amíg az ember rászánja magát, hogy most azonnal süt belőle egy tállal, mert máskülönben tán aludni se tudna a kívánkozástól.
A fánknak receptje is annyiféle van, hogy egymás mellé rakosgatva tán az egyenlítőt is körbeérnék. De irodalma is van neki, sőt történelme, mert aki a fánkot szereti, az mindent tudni is szeretne róla.

Monor az 1000 pince városa!

Monor város 1998-ban ünnepelte első írásos említésének 600 éves évfordulóját. Az első ismert oklevél, amely Zsigmond király uralkodása idején, 1398-ban jelent meg, még Monar-ként említi városunkat, de a 3 évvel később, 1401-ben keletkezett határleírás már a mai nevén, Monor-ként. Az első hiteles térképi ábrázolás Monorról és környékéről a Mária-Terézia által elrendelt katonai felmérés alapján készült. Az 1780-ban elkészült térképlap már olyan részletes térkép, hogy az Alszög, a Főszög, a református templom és környéke, a szőlők és az erdők kiterjedése is leolvasható róla. Az első magyarnyelvű földrajzi szótár így ír Monorról 1799-ben:”Monor magyar falu Pest Várm. földes Ura az Egri Káptalanbéli Uraság, lakosai katolikusok, többen reformátusok,…bora meglehetősen sok terem,úgy mindenféle gabonája is.”